Egy régebbi polemikus írásomat illesztem most ide. Tudom, hogy ebből van, ami ellentmondásos nemcsak önmagával, de a korábbiakkal és majd a későbbiekkel kapcsolatban is. (Fenntartom magamnak azonban azt a jogot, hogy ne értsek egyet akár magammal se.) Van azonban ebben néhány olyan gondolatmorzsa ami (úgy gondolom) jobban rávilágít közbeszédünk természetére.
Dualizmusunk, s annak természete
Csodavárás és rezignáltság
Békaperspektíva
Hazudozás önámítás
Nincs erkölcsi minimum
Sokan foglalkoznak ma országunk, s nemzetünk bajaival, mégis ezt hallgatva olyan érzésünk van, mintha ezek a beszédek nem vinnének előre bennünket. Megálltunk valahol a 20. században, s nem tűnik fel számunkra, hogy új évezredbe léptünk. Illik hát feltennünk a kérdést magunkban: vajon mi az oka annak, hogy országunkban ilyen siralmas állapotok uralkodtak el? Vajon mi nemzetünk baja? Miért tűnik, úgy hogy 18 év demokráciája végeredményben nem más, mint: súlyos kudarc? Mi ez a kor, ami emészt bennünket, és ha nem kapunk észhez bizonyosan elemészt?
Mielőtt mindezen kérdéseinkre választ próbálnánk adni, tisztázni kell néhány a közbeszédben mostanság eluralkodott félreértést. Illetve az ezt körülölelő, átjáró sajátsággal, amit talán karakterológiaként írhatnánk le.
Először is e kornak csak tünete gazdaságunk állapota, nem pedig csupán gazdasági kérdés. Adó emelés meg adó csökkentés mind kudarcra van ítélve, mert egy ország gazdasága mindig olyan mit maga az ország. Aki pro-vagy kontra ebben reménykedik, az ugyan várhat a csodára de, csak csalódás fogja érni. A gazdasági remények több ponton dőlnek dugába. Először is mivel szervetlen máshonnan importált bárgyú struktúrákról van szó, - ami már az óta teszem hozzá elavult - arról nem is beszélve, hogy mi és kik telepszenek mindezekre rá. Másodszor olyan emberekre van mindez bízva, akik 17 év alatt nem voltak képesek ennek érdekében ügyködi. Vajon most mért tennék? Másrészt nem értenek hozzá, nincs benne gyakorlatuk. Egy példával megvilágítva ez olyan mintha egy testépítést soha nem gyakorló 60kg-os ember rögtön 150kg akarna fekvenyomni. Az eredmény könnyen megjósolható.
Értsük meg végre az emberi társadalom nem csak gazdasági struktúra, (ha van materialista hülyeség hát ez biztos, hogy az.) A társadalom szellemi termék, mert a jövőt a szellem tervezi, építi, s ehhez keres eszközöket és gazdasági szisztémákat a maga számára.
Leszögezhetünk tehát egy megállapítást: társadalmuk, végső soron szellemi oldalunk koros megbetegedése okozza gazdaságunk siralmas állapotát.
Milyen hát ez a magyar társadalom? Középszerű, hazudozó, ostoba, s legyünk őszinték tahó és egoista is. Csupa üres locsogás, színpadiasság és semmi tartalom. Semmi sem arról szól amiről szól. Az egyetem nem tudásszerzésről, hanem diplomagyártásról, a politika nem kooperációs problémamegoldásról, hanem több lehetőségről és alkalomról a lopásra. A munka nem a feladatok elvégzésről, hanem státuszokról, pénzszerzésről és állandó rettegésről. Nyomorúságos evickélésről a mából a holnapba. Ne legyen illúziónk ma mindenki kiszolgáltatott és retteg. Szegény gazdag egyaránt. Semmi sem biztos, a holnap sötét ködben úszik. Az egzisztenciáknak nincs alapzata – s csak másodsorban gazdasági értelemben. Nincsenek közös céljaink, terveink, hitünk, s ezért jövőnk sincs. De még tisztességes múltunk se, aminek tisztázott helyiértékei lennének
Eluralkodott egy olyan káros nézet is a közbeszédben miszerint országunk bajait a kettészakítottság, a politikai állóháborúk, sőt politikusaink ostobasága, dilettantizmusa korruptsága stb. okozza. Először is bármilyen meglepő, de a politikusaink nem a Marsról jöttek. Ez a társadalom termelte ki őket. Tőlünk ezek szerint csak ennyire futja. Bármerre nézünk, pont ilyen figurákat látunk mindenfelé: gyárak, cégek élen, egyetemi katedrákon, állítólagos értelmiségi rendezvényeken, stb. A középszerűségbe belefullad az ország. No persze ez mindig is így volt, csak hát ennek a középszernek a nívója van egyre lejjebb. Másodszor nem hallottam még komoly elemzést, ami arról szólt volna, miért, hogyan alakult volna ki ez az állítólagos - tényként kezelt- dualizmus és milyen területekre terjed ki. Teszem hozzá amellett, hogy abszolút emberi, pláne európai, felfokozott állapotában minden háború, forradalom és társadalmi földcsuszamlás előjele, kísérőjelensége.
Harmadszor veszélyes mértékben eluralkodtak az általánosítások, ami egyre inkább érzelmi attitűdök köntösében hömpölyög, aminek az iránya súlyosan negatív. Az értelem hazánkban súlyos defenzívában van. Felhívnám a figyelmet továbbá arra, hogy ez a közbeszéd egész struktúráját pestisként fertőzi meg, s kérlelhetetlenül kell, hogy a cselekvések radikalizálódásához vezessen. A történelmi példák ismertek. A verbális erőszak kora vicsorog mindenütt ránk. Itt térnék ki röviden a bárgyú „legyen már béke” közöttünk felhívásokra is. Először is ez a szocializmus Kádári társadalmi konszenzusával való játszadozás, magyarán etetés. Másrészt cinizmus, hiszen kérik, vagy egyenesen sulykolják (!) mindezt ennyi év után felülről, miután megszedték jó páran magukat mások vérén. (Ez a legmodernebb tőkefelhalmozás ezért is más, mint a régi, mert itt a közvagyon megkaparítására épül. Ma még beláthatatlan struktúrák kialakulásához fog vezetni.) Mindezt kérni és erkölcsi érzékre stb. hivatkozni ma az értelmiségiektől várható erkölcsi mélypont. Hát lehet megbékélést várni, amikor ennyi gazság történt büntetlenül. Még Istennél sincs megbocsátás, bűnhődés, vezeklés nélkül, hát még esendő emberi világunkba. Úgy tenni mintha mi sem történt volna eddig itt: hát az is gazemberség.
Negyedszer fontos tévedés az is, hogy egy láthatatlan nem létező fórumhoz kiabálunk az erkölcsi süllyedésünkkel kapcsolatban. Nincs ilyen fórum, mert nem alapozza meg sem Isten, sem állam, sem a közösség. Innen adódig folyamatos kiábrándulásunk is embertársainkból, mert nincs emberismeretünk, nincsen antropológiai tudatunk, se megváltásunk. A hibák, bűnök értékelését a feloldozás reménye sem hatja át, minden az egyén lelkiismeretére van bízva. Nincs a személyiségnek fejlődése a közbeszédben. Ezért nincs felelősség sem. A bűnösök nem bánnak és bánhatnak meg semmit. Nem hagyunk teret a javulás és jobbá válás lehetőségének sem. Veszélyes láthatatlan ítélőszékeket felállítani bíró és tematikus tanok hiányában. Illetve megfordítva: kétségünk sem lehet afelől, hogy erkölcsi alapzat hiányában a társadalmi bili ki fog borulni, mindez csak idő kérdése. Ne legyen illúziótok sötétség gyermekei. A természet holnap visszaveszi azt, amit tegnap elvetettek.
Ötödször felfokozott csodavárás és ebből adódó állandó kiábrándulás jellemez bennünket. Kétségbe esten egy hirtelen fordulattól várjuk életünk jobbáválását, mivel az egyén kitartó szorgalmának nincs értéke. A trükk, a lét kijátszása a sikk, a látszat. A mámorító jelent áhítjuk, az örök ifjúság vizét, a társadalmi elismerést, mint szomjazó a vizet, de a kutak dögszagot árasztanak, bennük rohad az emberi történelem összes mocska. Délibáb. Aki nem éri el - márpedig mi sem fogjuk- azon csalódás és rezignált letargia lesz úrrá. Nem a világot akarjuk jobbá tenni, csak a benne elfoglalt pozíciónkat. Mi lesz azzal a társadalommal, vagy mondjuk így létformával, ahol a lét alapkérdésit próbáljuk kijátszani. Öröknek hisszük magunkat, de a halált nem lehet kisakkozni. Az örült haláltánc már bennünk kavarog.